2024. évi 1. szám  DÉLVIDÉK

(A cikkek a kék színű cimekre kattintva olvashatóan felnyilnak.)

 

Szépirodalom

B. Szabó Péter: Egy kis magyar irodalom

(Néhány gondolat irodalmunkról, s arról, hogyan bánik vele a láthatatlanul is felismerhető rejtett hatalom)-  A Kaleidoszkop -  torontói magyar (magyar-angol) irodalmi-kulturális folyóiratból vettük át Szabó Péter alelnökünk -  Zürichben élő író, költő, közéleti vezető, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) elnöke   - cikkét, melyet az idei költészet napjára írt facebookjába.

 

Dokumentumok

 Délvidéki Attila történészt a rácjárások magyarországi történetéről, a délvidéki magyar falvak elnéptelenedéséről írt könyve tette ismertté azánkban. 

 Itt leírja azokat a kutatási nehézségeit, amelyeket le kellett küzdenie, hogy eljuthasson  a Trianoni Békediktátum hivatalos szerb fordításához.

A szerb nyelvű fordítás. (Kattintson a szövegek elolvasásához a kék szinű cimekre.) Köszönet illeti e kutatás mecenását  Kiss András tagunkat!

 

 Műhely

Délvidéki S. Attila: TÖRTÉNELMI DÉLVIDÉK A RÁC TÉRHÓDÍTÁS KEZDETÉN (ALSÓ RÉSZEK 1357 TÁJÁN) - (Kattintson a térkép fenti cimére a térkép megjelenítéséhez!)

Az általam megtervezett térképmelléklet megrajzolása vagy kivitelezése nagyrészt Faragó Imre munkáját dicséri. A tartalom szerkesztése, illetve a megtervezése e sorok írójának a föladata volt. Ez elsősorban nagy nyelvtörténészünknek, a tót származású Kniezsa Istvánnak az Árpád-kori oklevelekből összegyűjtött helyneveire-, valamint Kocsis Károlynak az 1495-ös adóösszeírásra épülő térképeinek a fölhasználásával történt (MTA Földrajztudományi Kutató Központ, 2004).

Emellett magam is gyűjtöttem a 14. század táján létező – máig föltárt és beazonosított – helységneveket. Ezek alapján kiegészítettem a megcélzott történelmi korszak két szélső határán mozgó Kniezsa- és Kocsis-féle térképeket. E munka során támaszkodtam a középkori adatokat is megadó legújabb Délvidék autóstérképre is, amelynek helynévanyagát Sasi Attila állította össze (Topográf Térképészeti Kft. 2006) és mindenekelőtt a helyneveinket kutató szakemberek – Engel Pál, Lelkes György, Györffy György, Kiss László, Iványi István és Csánki Dezső – történeti-földrajzi helynévtáraira, helységnévtáraira, okmánytáraira.

A népi és nyelvi hovatartozást is kimutató összeírások híján annak meghatározása némileg bizonytalan és vitatható, hogy hol melyik nép képviselői élnek a vizsgált térség középkori lakosságában, akár döntő többségben, akár erősen elvegyülten vagy kisebbségben. Mégis, a kétségek jobbára elhanyagolhatók, mert csak részletkérdésekben, összképet nem érintő kérdésekben jelentkeznek. Főleg, ha olyan megoldásokhoz folyamodunk, amelyek nem százalékos megoszlásra épülnek, mint itt is. A térkép elkövetkező javított kiadásaikban azonban, talán még lehetőség nyílik a pontosításokra. Bízva abban, hogy jelen kiadás nem az utolsó is, arra kérem a szakértő olvasómat, hogy észrevételeit az itt megadott elérhetőségem útján hozzám eljuttatva, tegye lehetővé a munka további jobbítását, tökéletesítését: delvidekia@gmail.com.

A rendelkezésünkre álló történeti források adatai elegendő alapot nyújtanak arra, hogy – csak hozzávetőleges biztonsággal ugyan, de – megközelítőleg helyes látképet rajzoljunk a térség 14. századi lakosságának népi (etnikai) hovatartozásáról. Egy falu nevét ugyanis akkor még bizony úgy írták be az iratokba, ahogyan azt az ott élők ismerték: a ma szokványos „hivatalos” név és köznyelvi helynév párhuzama – egészen a nemzetállamok megjelenéséig – teljesen ismeretlen. Mi ugyan itt első helyen a korabeli (történelmi) nevet, majd zárójelben a mai hivatalos nevet olvashatjuk, erre azonban csak a történelmi helységnevek beazonosítása érdekében van szükség: annakidején a mai neveket természetesen – szerencsére! – nem ismerhették. A falvak, a dűlők, a vizek történelmi nevének nyelvészeti elemzése viszont megadja az akkor ott élő népet, illetve annak nyelvét. Sőt, még ha az egyes népek vegyesen élnek ott, a nyelvészek által elemzett helynevek akkor is tükrözik ezt az állapotot, mert így vagy úgy, de megjelenik bennük a kisebbségi népcsoport nyelvi hatása is.

A tudósok birtokába kerültek közvetlen utalások is a lakosság hovatartozására. Máskor az adófizetők jegyzékéből lehet következtetéseket levonni: a személyneveket sem „javítgatták”  annakidején az államalkotó nép nyelvére, hanem úgy írták, ahogyan azt bemondták. Így például, az Eszéki- és Valkó-sík, a Szentillyei-löszhát[1] népességének – ma már szinte hihetetlen – magyar jellegéről a terület uradalmainak a 15. századból származó összeírásai is híven tanúskodnak. Tény tehát, hogy a vizsgált terület lakosságának elsöprő többségét az ugor nyelvű magyarok alkották (mely nép a 19. századig hunnak tartotta magát), akik számbelileg viszonylag folyamatosan és békésen gyarapodtak a 14. század végéig, elsősorban az eredetileg majd mindenhol megtalálható, lassan már teljesen elmagyarosodó ótót (ószlovén) kisebbség néprajzi (etnikai) területeinek a rovására.

A terület déli peremén, a Macsóságban és Barancsságban viszont eredetileg őshonos nándorok (bolgárok) éltek. A déli magyar végeken azonban a 13. századtól már egyre erősödő – és véres tisztogatásokkal tarkított – rác (szerb) bevándorlásnak vagyunk a tanúi. Ennek eredménye a – szintén szláv nyelvű – macsósági nándor (bolgár) őslakosság maradványainak az elrácosodása és végül a rác térhódításnak eredeti magyar területekre való kiterjesztése lett. Ezzel egy időben érkeznek e déli bánságokba a középkori magyar telepesek is, minek következtében Nándorfehérvár egy időre magyarlakta lesz. A két népelem hullámainak az összecsapását azonban az oszmánok katonai hadereje dönti el hamarosan – mindent elsöprő erővel…

Végül itt mellékelem a térkép jelmagyarázatában megcsillagozott „hun”, „tót” és más megnevezésekhez tartozó, önmagukban is tanulságos lábjegyzeteket:

*Történeti forrásainkban a magyarság egészen a 20. századig a hunok maradékainak tekinti magát. Így ismerték e népet a szomszédban s a világban is. A közvélemény mindeközben Árpádot és az ő honfoglaló népét tekinti honalapítónak, aki az elfáradt maradékaiban őt itt befogadó Atilla népének új nevet és új életerőt adott, új országot és jövőt (mint pl. az eredetileg balti nyelvű finnek a lappoknak). E köztudat szerint az ugor nyelvőseinket a volgai hunok közt kell keresnünk. Több évszázados együttélés volt ez. A nyelvcsere a vándornépeknél a jelek szerint egészen hétköznapi dolog. A korszerű régészeti, örökléstani kutatások is bebizonyították, hogy a mai magyarság az ugoroktól távoli Közép-Ázsiából ered. A honfoglaló magyarság pedig minden történeti forrásunk, Bölcs Leó, Dzsajháni stb. szerint még ótörök - baskír – volt. E nép tehát, a már Kárpát-medencében talált hun nyelvőseinkbe olvadt. A hivatalosságaink mégis annak a minden bizonyítékot nélkülöző rögeszmének a rabjai, miszerint Árpád népe a mi ugor nyelvünkön beszélt volna! Ez alaptalan vakhit. Ráadásul, a történeti forrásaink Árpád népéről és különösen az őket beváró avarokról és székelyekről is úgy tudják, hogy valójában Atilla népéről van szó. Nem véletlen, hogy az utódnép önmagát mindig hunnak tartotta s ez a hun öntudat Petőfi és Arany költészetéig, Jókai Mórig nyomon követhető.

** Tót vagy szlovén: a Kárpát-medence ószláv népessége. A magyarok a mai szlovákok és szlovénok nyelvőseit is tótnak nevezték. Ez a név a szlovákokra máig fönnmaradt, a szlovénokra utóbb a vend név terjedt el. A Zágráb környéki szlavónok is egészen Trianonig tótként voltak emlegetve. A nyelvük „alapvető rokonságban áll a szlovénnal”. Velük nemcsak a „honfoglalásuk korában alkottak egységes nyelvi közösséget,” de ez a nyelvközösség „még a honfoglalást követően is nagyon sokáig együtt fejlődött”. Sőt, a szakértők szerint még ma is, már „ha tisztán nyelvjárástanilag nézzük,” a szlavón „kajkáv-horvátokat a szlovénokkal egy csoportba kéne sorolni”. (Lásd Ivics Pavle: Szrpszki narod i nyegov jezik. Beograd, 1986. 3237. oldal.) A tótok vagy szlavónok tehát a szlovénság keleti ága, Szlavónország (Szlavónia) folyamatosan pusztuló őslakói, akik csak a közéjük telepedő rác, bosnyák és horvát telepesek nyomására tagadják meg a szlovénságukat. A Tótország és a tót elnevezés csak a horvátosítás erősödésével, végleg pedig a délszláv állam megjelenésével veszik el.

*** Balkáni népek alatt értjük itt a bosnyákokat, nándorokat (bolgárokat), rácokat (szerbeket), oláhokat (románokat) és a kunokat (oguzokat). Azért vagyok kénytelen ezzel az átmeneti megoldással élni, mert egy 14. századi néprajzi (etnikai) térképen a balkáni népek egymáshoz képest történő aprólékos megrajzolására – a kérdéskör teljes föltáratlansága okán – nem vállalkozhatok.

 [1] Szentillye a mai Vinkovci történelmi – és magyar – neve. Tulajdonképpen Szentülye, de ez átalakult. Mára pedig feledésbe merült. 

Oldal: 2024.évf. 1.szám: Délvidék
Erdélyi Szövetség lapja - © 2008 - 2024 - erdelyi-szovetseg-lapja.hupont.hu

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat